HITVALLÁSUNK

Mivel a megváltó gnoszticizmus a krisztusi gnózisra, a tudományos megismerésre és a szellemi/spirituális megtapasztalásra irányul, vezérelve az ésszerűség, a krisztusi gnosztikusok életszemléletét, életmódját illetően is ez – az ésszerűség – a meghatározó. Ez egyben azt is jelenti, hogy tapintat van, de számunkra dogmák és tabu témák nincsenek.

Arra törekszünk, hogy mindennapjainkban meghatározóak legyenek a megváltó gnoszticizmus deklarált sarktételei. Nevezetesen:

a.) Ne árts!

b.) Világodat tedd szebbé és jobbá!

c.) Legyél türelmes, toleráns, megértő, együttérző és megbocsátó, de ne hagyd, hogy rászedjenek (közérthetőbben mondva, „megvezessenek”)...

 Tudjuk és valljuk: mindezeken túl akkor valósul meg az elsődleges – immár Istennel közös – cél és akarat, ha a teremtett azonosul teremtőjével, és akkortól már nem marad más hátra, mint közös munkálkodás örökkön örökké.

A krisztusi gnosztikus úton, ha az alapelveinket betartjuk, nincsenek tilalomfák, nincs semmiféle misztifikálás, és bármilyen titok vagy titokzatosság is csak átmeneti. Elvileg – a tudomány előrehaladása és az emberi szellem/lélek fejlődése függvényében idővel a gyakorlatban is – minden megismerhető. Mi Istenre sem, mint szándékosan rejtőzködő, félelmetes abszolút szellemi létezőre gondolunk, hanem olyanra, aki atyai barátunk, a jézusi világképben mennyei atyánk akar lenni.   

A tisztánlátás érdekében idézzük fel Arnold Benz svájci asztrofizikust, aki Az univerzum jövője c. kötetében leszögezte: „Ebben a könyvben azt a tételt képviselem, hogy értelmetlenség Istent az ősrobbanás első pillanatában keresni. A legtöbb számunkra fontos dolog csak utóbb, és a kezdeti feltételekből egyáltalán nem determinisztikus módon jött létre. Azt is kétségbe vonom, hogy Isten megjelenhet a természettudomány megfigyeléseiben és egyenleteiben, vagy akár csak a még meglevő magyarázati hézagok valamelyikében. Az istentapasztalatok egészen másfajta érzékelést kívánnak meg, mint amilyen a természettudományos kutatás.” [1]

Mi valljuk: Isten mindig és mindenütt volt, van és lesz, tehát érdemes – és érdekünk! – keresni nemcsak az ősrobbanás pillanatában, hanem akár már „előtte”, aztán mindig és mindenütt. Már csak azért is, mert rátalálhatunk. A „megfogható”, „mérhető”, „ellenőrizhető” Istenre persze nem, a keze nyomára viszont igen. És nem csak a természettudomány megfigyeléseiben, akár egyenleteiben is, nem csak a még meglévő magyarázati hézagok némelyikében, hanem mindenhol, még a külső világban is, legyen az természettudományos kutató műhely, vagy valamelyik vallás temploma, családi otthon, egy csendes sarok, de mérni, vizsgálni, ellenőrizni nem tudjuk. Mindenütt ott van ugyan, de „kívül” csupán a nyomdokát fedezhetjük föl, és „foghatjuk meg”. Magát Istent belül, magunkban tapasztalhatjuk meg, élhetjük át; vele közvetlenül kizárólag a belső – lelki, szellemi – világunkban találkozhatunk.

Nem titkoljuk, pláne nem szégyelljük, hogy csak a „magunk módján” tudjuk Istent megérezni, megsejteni, fölfogni! Ez a végtelen számú út közül az egyik, kinek-kinek a saját útja, és ez is elvezethet Istenhez. Ki-ki a maga módján keresheti, majd el is érhet hozzá, sőt, azonosulhat vele.

Aki úgy teszi, ahogy a hivatásos papság javasolja, ám tegye, és – tiszta szívből kívánjuk – legyen boldog. De ahogy Ábrahámnak és Mózesnek, Pál apostolnak, Luther Mártonnak és Kálvin Jánosnak, a mindenkori izraeli főrabbinak, az éppen legerősebb imámnak és kalifának, a római pápának, a pravoszláv pátriárkának, a cantebury érseknek, vagy éppenséggel Teilhadr de Chardinnak, a 20. század nagy francia gnosztikusának joga van az általa elfogadottak, tehát a maga módján keresni, és megtalálni Istent, mindnyájunknak jogunk van ehhez. 

Föltehetjük a kérdést: jó szívvel, őszintén mondhatjuk-e a hithű római katolikusokkal együtt a niceai – közismertebb nevén: Apostoli – Hitvallást?

Nem, mert ellentmondásos, és talán bizonyíthatatlan feltevéseket tényként deklarál.

A protestáns változatával azonban már könnyebb azonosulni…

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.

Hiszek a Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett, alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadott halottaiból, fölment a mennyekbe, ott ül Istennek, a mindenható Atyának jobbján, ahonnan eljön ítélni élőket és holtakat.

Hiszek a Szentlélekben, egy keresztyén anyaszentegyházat, szenteknek közösségét, bűnöknek bocsánatát, testnek feltámadását és az örök életet. Ámen.”

Elfogadhatjuk, ha kommentálhatjuk...

Ha például a teremtés alatt érthetjük azt a változatot is, amiről a Genezis c. vitairat szól, s megmarad a lehetőségünk, ha úgy tetszik a szabadságunk, hogy a tudomány esetleges új felfedezései ismeretében új válaszokat keressünk a sok-sok miértre és hogyanra. Ha Jézusnak a szentlélektől történt fogantatását, mennybemenetelét nem szó szerint, hanem szimbolikus értelmében érthetjük. (Akár úgy, hogy az emberként született és felcseperedett Jézus a gnózis birtokában emberfeletti ember lett…) Ha a „Szentlelket” krisztusi gnózisként is interpretálhatjuk... Ha a „meghalt” alatt testi (fizikai, biológiai) halált érthetünk, mivel Jézus abszolútumi, isteni eredetű szelleme/lelke nem halhatott meg…

A fentiekből ugyan egyértelműen következik, mégis rögzítsük: a megváltó gnoszticizmus (mint eszme, módszer és rendszer), valamint az, aki elfogadja, azonosul vele, vagyis a krisztusi gnosztikus magától értetődően türelmes, megértő és megbocsátó, de nem balga, nem is balek. Segíti az útkeresőket, elnéző a jó szándékú tévelygőkkel, de kíméletlen a gonosz és a gonoszság, a Sátán és sátáni mindenféle megnyilvánulásával szemben.

Fodor Ákossal együtt mondjuk:

A TEREMTMÉNY ÉNEKE

"új szemmel nézni

a régi képre: ez a

mi alkotásunk."

---

[1] Arnold Benz: Az univerzum jövője; l5. o. – A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2001.