Félrevezető
bibliafordítás – és mégsem javítják ki…
A keresztény tanítás szerint Jézus földi pályafutásának
csúcspontja a feltámadása, és ezt megelőzően a szenvedése és kereszthalála.
Ebből következően nyilvánvaló, hogy leírásában minden szóra különös figyelmet
kell (illő) fordítani.
Akkor most nézzük (olvassuk) csak:
„ Kilencz óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus,
mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál
el engemet? (Mt 27, 46. – Károli fordítás)
Mert, hogy Jézus a 22. zsoltár kezdő jajkiáltását idézte;
mármint ezt:.
„Az éneklőmesternek az ajjelethassakhar szerint; Dávid
zsoltára.
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava.” (22. zsoltár 1 – 2. – Károli fordítás)
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava.” (22. zsoltár 1 – 2. – Károli fordítás)
Ugyanezek katolikus fordításban:
Kilenc óra tájban Jézus felkiáltott, hangosan mondva:
"Éli, Éli, lamma szabaktani?" Vagyis: "Én Istenem, én Istenem,
miért hagytál el engem?" (Mt 27, 46)
(A karvezetőnek a "Szarvasünő reggel..." dallamára
- Dávid zsoltára.)
Istenem, Istenem, miért hagytál el, miért maradsz távol megmentésemtől, panaszos énekemtől? (Zsolt 22, 1 – 2)
Istenem, Istenem, miért hagytál el, miért maradsz távol megmentésemtől, panaszos énekemtől? (Zsolt 22, 1 – 2)
Új fordítás:
Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: "Éli, éli, lamá
sabaktáni!" azaz: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el
engemet?" (Mt 27, 46.)
Sosem értettem.
Jézus az Atyához kiáltott – a zsoltárost idézve – azt
gondolván, hogy elhagyta?
Jézus hite megingott? Azt hitte, hogy Isten magára hagyta,
elhagyta?
Hívő (templomba- és bibliaórákra járó, bibliaolvasó)
ismerősömtől is kérdeztem ugyanezt ugyanerre a bibliaversre hivatkozva, s azt
mondta, igen, megingott, mert magára vette az emberiség bűneit, és ember lett.
Mondtam: vállára vette az emberiség bűneit, de ha Isten fia
volt, ettől még nem lett húsvér, testi-lelki ember, hiszen ha én a vállamra
veszek egy zsák búzát, attól nem leszek búza.
Ha én hívő (pontosítva: istenhívő!) vagyok, és elfogadom
Jézust Istennel egylényegűnek (Isten fiának), akkor nem hihetem azt, hogy Jézus
hite megingott…
Persze, ha Jézust szimplán csak embernek, jó, különleges
embernek vélem, akkor elhihetem, hogy a borzalmas és igaztalan szenvedések
következtében istenhite meginoghatott (hiszen emberek vagyunk).
DE NEM IGAZ, HOGY MEGINGOTT!
Íme:
„Eloi, Eloi, lema
sabachtani? (Mk 15, 34) – a 22. zsoltár kezdő szavait – sokszor németül is
és görögül is félrefordították. Minden német fordításban ez áll: Istenem,
Istenem, miért hagytál el engem? A héber ezzel szemben azt mondja: Istenem,
Istenem, mivégre hagytál el engem? És a különbség két fényévnyi. Mert a
>>Miért hagytál el engem<< egy Istenben való kétségből ered, Istent
kérdőjelezi meg, visszafordul a múltba, a szándék felé, míg a kérdés, ahogy azt
a héber teszi fel három évezrede, és ahogy Jézus bizonyára tudta, a jövőbe
tekint, nem Istent kérdőjelezi meg, hanem Istennek teszi fel a kérdést, amely
ennek a szenvedésnek az értelmét mint egészen bizonyosat feltételezi, de
szívesen megtudná, miért adja ezt nekem.” [Viktor
E. Frankl Pinchas Lapide Istenkeresés és értelemkérdés; fordította Szemere
János; JEL Könyvkiadó, Budapest 2007.
74. o.]
Jézus ennélfogva úgy élhette meg az embertelen szenvedést,
hogy igen, az Atya ekkor ott a kereszten látszólag magára hagyta, de ez Isten
részéről nem elfordulás volt, hanem valami – igen fontos – célt szolgált.
Olyat, amit így lehetett, így lehet elérni. Jézus nem szemrehányást tett (ahogy
a zsoltáros sem a 22. zsoltárban) Istennek, hanem kérdezte: „mi végre?” Miért,
mit akar ezzel elérni, kiváltani?
Jézus tehát a 22. zsoltár 2 versét idézte.
Ha ezt a zsoltárt végigolvassuk, világossá lesz előttünk,
hogy a zsoltáríró sem gondolta egy pillanatra sem, hogy Isten magára hagyta,
hogy lemondott róla (és céljairól). Egyértelműen kifejezi ezt ugyanennek a
zsoltárnak a 25. verse:
„Mert nem veti meg és nem útálja meg a
szegény nyomorúságát; és nem rejti el az ő orczáját előle, és mikor kiált
hozzá, meghallgatja.” (Károli fordításában.)
„Hiszen ő nem szégyellte, nem vetette
meg a szegény nyomorát, nem rejtette el előle arcát, meghallgatta, amikor hozzá
kiáltott.” ( Katolikus fordításban.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése